8. fejezet

A többiek már nagyon várták a vadonatúj tanulókártyákat. Mikor Marcival beléptünk a terembe, a szokásos üvöltés helyett mindenki csendben figyelt minket. Marci kezében voltak a kártyák, így rám hárult a beszéd. Vagyis Marci lusta volt dumálni, ezért jöhettem én a képbe.
-Szóval, kész vannak az új tanulókártyák, mint azt láthatjátok. Amit most Marci kioszt nektek, azt következő szünettől kezdve lehet elvinni Sziszitől bárkinek. Remélem mindenkinek tetszik, az évkönyves és tanulókártyás bizottság szigorúan olyan információkat rakott bele, amit a DÖK elnökök az osztályukról vittek.
-Na, jól van már, inkább osszátok ki!-kiabált Dávid, majd Zotya megdobott egy alufólialabdával. Cserébe krétát dobtam vissza. Marcira néztem, aki elkezdte felolvasni a neveket, így az osztályunk egyesével kijött a saját tanulókártyájáért. Aztán mindenki hasonlítgatni kezdte a másikéval, és teljes káosz lett.
-Szerintem végeztünk-mosolygott rám Marci, és a helyére ment, majd én is lehuppantam Rajmi mellé, aki a tanulókártyáját nézegetve zenét hallgatott. Én elvettem előle a tanulókártyát, hátha erre felfigyel. És így is lett, azonnal követelni kezdte.
-Alice! Azonnal add vissza!
-De még mit nem!-röhögtem. Tudta, hogy rohadtul csikis vagyok, így elkezdett csikizni.
-Áh!-sikítottam.-Elég, elég! Itt a kártya!-majd egy pillantást vetettem Marcira, aki felvont szemöldökkel nézte a szenvedésünket. De nem érdekelt.
Zotya sem hagyta annyiban, hogy fejbe dobtam krétával. 10-szer is visszakaptam alufólialabdával. Éljenek az érett, 10-es gyerekek.